A magyar konyha a középkorban – Így étkeztek a felmenőink évszázadokkal ezelőtt

Ugyan ma már valószínűleg nem tudjuk elképzelni a magyar konyhát paprika, krumpli vagy éppen paradicsom nélkül, ezek a termékek a 16-17. századig nem álltak rendelkezésre Magyarországon. Hogy mit ettek akkor őseink a középkorban? Blogcikkünkből kiderül.

Bár konkrét ételekről szóló feljegyzések a legkorábbról Mátyás király idejéből maradtak fenn, a régészeti leletekből tudhatjuk, hogy az ételek nyitott tűzhelyen, vasháromlábon, nyárson, szabad tűz felett bográcsban, parázson és kemencében készültek. A bő olajban sütés csupán párszáz évvel ezelőtt terjedt el Magyarországon német és osztrák hatásra.

Pirospaprika nélkül a fűszerezés is egészen más volt, mint amely általunk megszokott, hagyományos magyar ízvilágot jellemzi: a szegények számára is hozzáférhető só, tárkony, majoránna, petrezselyem, rozmaring, lestyánt és egyéb, hazánkban is megtermő zöldfűszerek mellett gazdagabbak körében kedvelt volt a sáfrány és a bors, valamit a gyömbér és a szegfűszeg és szerecsendió is. A fűszerpaprika csupán a török hódoltság ideje alatt kezdett elterjedni Magyarországon, ám kezdetben lenézett, paraszti ételnek, a bors olcsó alternatívájának tartották, a fokhagymát pedig akkoriban inkább gyógyászati célokra használták, mintsem fűszerként.

Az étkezés rendje is nagyban eltért a ma megszokottól. Napi három helyett csupán két bőséges étkezés volt jellemző – egy délelőtt 11 körül kezdődött, a második pedig késő délután – melyek során a gazdagabbak asztalára akár 6-8 fogás is kerülhetett. A leves, főétel, desszert felosztás sem volt jellemző az akkori magyar étkezésre; a mai értelemben vett levest nem is nagyon ismerték, a fennmaradó források által „lév” néven emlegetett ételek valójában kenyérmorzsával besűrített mártás voltak, melyeket gyakran kanál nélkül, kenyérrel fogyasztottak.

A fő fogásokban általában a hal, illetve a különböző húsok domináltak. A hazánk területén található számos folyónak és tónak köszönhetően a hal nagy mennyiségben állt rendelkezésre, így nem csoda, hogy jóval gyakrabban került az asztalokra, mint manapság. A hal mellett kedvelt alapanyagok voltak a különböző vadhúsok, és a manapság gyakran feltálalt szárnyasok mellett a tehetősebbek menüjén gyakran megjelent például a fácán vagy a páva.

A húst általában szárítással, sózással tartósították. Ilyen formában akár fél évig is elállt, így a vékony, besózott, kiszárított hússzeleteket hosszú utakra, hadjáratokra is magukkal vihették és vagy egészben, vagy porrá zúzva, forró vízzel elkeverve, fehérjedús „instant levesként” fogyasztották. 

Italként általában bor került az asztalra, melyet gyakran vizeztek vagy a talaj által átszűrt, friss kútvizet, esetleg emlős állatok tejét fogyasztották.