Legendás karácsonyi édességek nyomában

Ma már talán el sem tudnánk képzelni a téli ünnepeket olyan édességek nélkül, mint például a bejgli vagy a szaloncukor, pedig ezek közül az ikonikus desszertek közül néhány csak az utóbbi évtizedekben, évszázadokban vált a decemberi ünnepek részévé. E heti blogcikkünkben bemutatjuk, hogyan is terjedtek el hazánkban.

Csokimikulás

Magyarországon talán nincs olyan gyerek, aki ne kapott volna még a színes papírba csomagolt, belül üreges figurákból december 6-án, Szent Miklós napján. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy 1880-ig egyáltalán nem léteztek csokimikulások. Az ősz apó csokoládéból készült mása először a Milka csooládét is megálmodó svájci Suchard gyártósoráról került le. Ekkor még tömör csokoládéból volt és a mindössze 300 dabból álló sorozat elsősorban a gyűjtőket célozta.

Magyarországon 1934-ben kezdődött meg az édesség gyártása, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend a gyermekek és felnőttek körében egyaránt.

 

Szaloncukor

A színes papírba csomagolt édesség nemcsak remek csemege, de a karácsonyfán is remekül mutat. Azt gondolnánk, hogy nem is volt soha karácsonyfa szaloncukor díszek nélkül, pedig hazánkban csak a 19. században terjedt el a nyalánkság.

Az eredetileg Franciaországból származó, túltelített cukoroldatból készült cukorkák német cukrászmesterek közvetítésével jutottak el Magyarországra. Kezdetben országszerte mindenhol kézzel készítették, majd a 19. század végén Stühmer Frigyes gőzüzemű csokoládégyárában kezdődött meg gépi tömeggyártása. A színes sztaniol papírokat ezután azonban még sokáig kézzel rojtozták a cukrászmesterek.

Bejgli

A szaloncukorhoz hasonlóan a bejgli is német közvetítéssel jutott el hazánkba. A 14. századi Sziléziából találni róla először feljegyzéseket. Ekkor még valószínűleg patkó alakú édességeket készítettek a bejglihez hasonló alapanyagokból és eljárással. Az édesség neve is innen eredeztethető: németül beugen = meghajlít, mohnbeugel = mákos kifli/bejgli. Kezdetben családi ünnepek süteménye volt, majd a reformkortól kezdve fokozatosan felváltotta a hagyományos karácsonyi kalácsot.

Ma is ismert diós és mákos töltelékének eredete valószínűleg régi babonákban keresendő, amelyek szerint a karácsonykor fogyasztott dió megvéd a rontásoktól, a mák pedig gazdagságot és szerencsét hoz a házhoz az elkövetkező esztendőre. 

Mézeskalács

Talán ez a hagyományos süteményünk tekint vissza a legrégebbi múltra. A mézet már az ókori civilizációkban alkalmazták különböző ételek, sütemények ízesítésére. Az első mézeskalács feltehetően mézből, lisztből, vízből kevert kása volt, amelyet forró kövön, agyagformákban szárítottak i. e. három évezreddel az Indus-völgyi civilizációkban.

A süteményt és a formázás hagyományát is tőlük vehették át az ókori görögök és egyiptomiak. Az ókori rómaiak mézes figurákat készítettek az isteneiknek áldozatul igazi állatok és emberek helyett.

Mivel a méz drága volt, a háztartásokban leginkább csak ünnepekkor használták sütemények alapanyagául, nagyobb vásárokon viszont népszerű vásárfiának számított a mézes figura. A középkori Európában már külön céhek foglalkoztak mézessütemény gyártásával. A magyarországi mézeskalácsos céhek a XVII. század elején német és osztrák hatásra alakultak ki.

A sütemény azóta is töretlen népszerűségnek örvend és elengedhetetlen része az ünnepi asztalnak.