Ez köti a libát Márton-naphoz

Márton-napon márpedig libát eszünk. De miért is? E heti blogcikkünkben a Márton-napi népszokások és ünnepségek eredetének járunk utána.

Ahogy az a keresztény ünnepekkel gyakran megesik, Márton napjához is egyaránt köthető régi pogány ünnepség, keresztény legenda és mezőgazdasághoz kapcsolódó szokás is, amelyek az évszázdok során összeforrtak, egybeolvadtak és táplálkoztak egymás hagyományaiból.

November 11-e már a római időkben is a téli évnegyed kezdetét, a betakarítási szezon végét jelentette. Ekkorra a termények betakarítása lezárult, a szőlő már leszüretelésre került, sőt meg lehetett kóstolni az újbort. A betakarítás megünneplésére az év friss terményeiből ünnepséget rendeztek, és Mars isten madarát, a libát fogyasztották a lakomán. Latin megnevezése, az „avis Martis”, vagyis Mars isten madara fordult át népi fordításban Márton madarává.

Természetesen a keresztény legendárium nem csupán ezért tekinti Szent Márton madarának a ludat, hanem ahogy az az efféle ünnepekhez köthető szentekkel lenni szokott, úgy Szent Márton nevéhez is kapcsolódik egy elterjedt legenda.

A hagyomány szerint szent életű Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria (ma Szombathely) városában született az i.sz. 300-as évek elején. Miután egy hideg napon a kabátja felét odaadta egy koldusnak, álmában maga Jézus jelent meg neki a koldus képében. Ennek hatására elhagyta a hadsereget, és Isten szolgálatába állt. Jóságáról már életében annyi legenda keringett, hogy püspökké akarták szentelni, ő azonban egyszerűbb szolgája szeretett volna maradni Istennek, így elbújt a küldöttek elől. Búvóhelyéül éppen egy libaólat választott, ahol a szárnyasok hangos gágogással és szárnycsattogtatással árulták el őt, így 371-ben végül püspökké szentelték. 398-ban bekövetkezett haláláig segítette a rászorulókat.

Pannóniai származása miatt Szent Márton kultusza már a Honfoglalás előtt virágzott hazánk területén, a hagyomány szerint Szent István álmában is megjelent, aki tisztelete jeléül a zászlóra festette a képét és hazánk második legjelentősebb védőszentjévé tette őt.

A Márton-napi ünnepségekről fellelhető legrégebbi írásos emlékek a 12. századból maradtak fent, amikor a szenttel együtt a paraszti év végét ünnepelték nagy eszem-iszommal. A népi hiedelem szerint ilyenkor nem volt szabad takarítani, mosni, teregetni, mert ez a jószág pusztulását okozta. A cselédek ekkor kapták meg az évi fizetségüket, amely mellé egy hízott liba is járt, ugyanis a szárnyasokat még a fagyok beállta előtt le kellett vágni.

Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy az ünnep hagyományos ételei a libából készült fogások: libaleves, libasült, ludaskása és hasonlók. Szokás volt ilyenkor a liba húsából a papnak is küldeni. A legtöbbször a liba hátsó részét ajándékozták az egyházi méltóságnak, egyes források szerint innen ered a püspökfalat elnevezés is.

A Márton-napi lakomát és libafogyasztást többek között az is kiemelt eseménnyé tette, hogy ez volt az utolsó nagyobb ünnep az advent és a 40 napos nagyböjt előtt, így az emberek igyekeztek kihasználni a lehetőséget a karácsony előtti utolsó nagy eszem-iszomra és mulatozásra. A libalakomának ma is hagyománya van hazánkban, számos más európai országban pedig egyéb, sajátos szokások honosodtak meg az évszázadok során. 

A német nyelvterületeken ilyenkor szokás Márton-tüzeket gyújtani és látványos felvonulásokat rendezni. A menet végén a gyerekek ajándékot, édességet kapnak. Máltán és Belgiumban a gyerekek ilyenkor diót, narancsot vagy édességeket kapnak, amelyeket a hagyomány szerint Szent Márton hoz, ahogy nálunk Szent Miklós december 6-án.

Portugáliában családok, baráti társaságok ünnepelnek együtt, boritalok és hagyományos sütemények fogyasztásával emlékeznek meg Szent Mártonról, a lengyelországi Poznanban pedig a szentről elnevezett főutcán tartanak felvonulásokat.

Itthon a mulatozás és a felvonulás kevésbé megszokott, azonban számos városban tartanak Márton-napi rendezvényeket és sok étterem, köztük a Zila is ínycsiklandó, különleges libamenüvel várja az ünnepelni vágyókat.